"...és mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké tesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje." (Kodály Zoltán)

A nemzeti lelkület pusztulásához vezet, ha a nép elfelejt saját nyelvén beszélni és énekelni, különösen akkor, amikor a rossz ízlés világjelenséggé vált napjainkra. Kodály tudta és hirdette, hogy a népzene "az egész magyarság lelkének tükre", -de azt is, hogy "az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola feladata"!

Régiek növekvő tartozásaink, melyek nemzeti adósságaink törlesztését egyre halaszthatatlanabb kötelességünkké teszik. Sajnos nem eléggé tanulta meg Kodálytól féltő tanácsait nemzetünk abban, hogy a "beszédkultúra a létfenntartás egyik eszköze", s hogy "csak a gyermekeken át lehet jövőt alakítani". Letépett, "préselt virággá" vált a népzene a dalolás abbahagyásával. Nem engedhetjük, hogy a jövő csak "kézirattárak porában" őrizze kincseinket, az élő forrás hagyományait a nép emlékezetébe -, az ajkán megszólaló hangzó csoda által vissza kell adnunk!

A növekvő pusztaság újra "tündérkertté" varázslására közel két évtizeddel ezelőtt kísérletet tett a III. kerületi Állami Zeneiskola, mikor létrehozta népzenei tagozatát. Az eredmények biztatására - 1990-ben - létrejött az Óbudai Népzenei Iskola is.

Gelencsér Ágnes Magyar népzenei alapismeretek című, most megjelenő könyve: végre élő segítséget nyújt a saját zenei anyanyelvén énekelni vágyó mozgalom részére! Bárcsak országossá terebélyesedne e szent elhatározás: hogy újra "apáról fiúra" szállhasson - lelkünk védőitalaként - az éneklés varázsa! Gelencsér Ágnes könyve szándékában sokkal több mint tankönyv!